Amikor mindenki vizsgázik… személyes benyomások egy vizsga apropóján

Mint ahogy arról már egyházunk hivatalos sajtóorgánuma is beszámolt, szeptember 17-18-án került sor a négy hazai református teológián végzett hallgatók „utolsó” megmérettetésére, az Egységes Lelkészképesítő Vizsgára (ELV). Bátran merem használni ezt az „utolsót” – még ha csak idézőjelben is –, hiszen ez a vizsga utolsó abban a tekintetben, hogy a kötelezően teljesítendő tanulmányi időszak végső lezárásának tekinthető, így pedig mindenképpen jelentőségteljes mérföldkőnek számít minden lelkészjelölt személyes életében.

Résztvevőként valahogy úgy éreztem magam ott a folyosókon állva, mint az a búvár, aki a merülés előtti pillanatban még egyszer utoljára körbenéz, rögzíti a körülötte lévő világot, a rá szegezett pillantásokat, tudva, hogy a következő szempillantás már a víz alatt éri, a „sűrűjében” evickélve. Sokunk életében valóban megkezdődik – vagy éppen hivatalosan is folytatódik – az egyházi szolgálat „sűrűje”, ami még inkább jelentőségteljesebbé, talán hosszú távon is meghatározóvá teszi ezt az utolsó körbepillantást. Nem mindegy hát, milyen képek rögzülnek, milyen benyomásokat, érzéseket viszünk magunkkal a mélybe merülve, melyek azok a tekintetek, amelyek ezután is akarva, vagy éppen akaratlanul, de velünk tartanak. Felemelés vagy lenyomás, meghallgatás vagy a másik feje fölötti elbeszélés, érdeklődés vagy teljes önközpontúság, szeretet vagy félelem, nyitottság vagy totális érdektelenség, odafordulás vagy lenézés – azokban az órákban mindenkinek választania kellett, hogyan vagy miként ereszti társát a víz alá.

Mi Patakon mindig azt hallgattuk, hogy nincs fontosabb annál, hogy minden körülmények között ott legyünk a másik mellett. Nem nagy szavakkal, hősies tettekkel vagy viszonozhatatlan szívességekkel, hanem egyszerű jelenléttel, hogy a másik érezze és lássa – nem kell egyedül megélnie ezt a pillanatot, a kicsinység, a magány, a nehézség idejét, hanem van társa és embere a csodára várás idején. Talán kicsit a pataki szellemiségből is vizsgáztunk ezeken a napokon, de ez az a fajta számonkérés volt, ahol a természetesség fokán mérték mások a feleletünket. Semmiképpen nem érzem úgy, hogy megbuktunk volna, vagy bármi miatt is szégyenkeznivalónk lenne, hiszen a folyosók vizsgadrukktól feszült levegőjében sokaknak volt jó szava a másikhoz. Mintha kicsit mindenki megérezte volna, hogy itt tényleg egymásra vagyunk utalva, hogy ha más-más formában is, de ugyanarra az egy útra léptünk, hogy itt, most, ebben a percben nem számít az, hogy valaki pápai, pataki, debreceni vagy pesti, a fővárosban vagy egy kelet-magyarországi kisfaluban kezd neki a szolgálatnak – ugyanoda, ugyanarra a vizsgára tartunk. Kicsit mosolyogtam is magamban e gondolat kapcsán, ízlelgettem ezt a veretes szót „vizsga”, és menthetetlenül is a végső nagy vizsga képe szökött elém, ahol talán épp ilyen, de mindenképpen hasonló helyzettel fogjuk magunkat szembe találni, ahol már rég nem az számít, honnan jöttünk, hanem merrefelé tartott az utunk.

Nem irigyeltem azokat sem, akiket a Mindenható most az asztal túlsó oldalára ültetett, és akiknek mindeközben épp úgy vizsgázniuk kellett. Mit is jelent az, hogy valaki egy lelkészképesítő vizsgán kiválóan megfelelt, megfelelt, vagy nem felelt meg? Hogyan is lehet azt mérni egy talpraesett felelet vagy néhány leadott írásos oldal alapján, hogy az illető személy lelkésznek való-e, vagy sem? Költői kérdések, amelyre megvannak a hivatalos válaszok, a külső-belső elhívás hitvallásos alátámasztása, de állandóan fejünk fölött libegő pallosként mégiscsak ott a nyugtalanító kérdés: mi van akkor, ha homokszem kerül a gépezetbe, és az objektív mércéket valami mégiscsak megakasztja.

Nem mindegy milyen is a merülés előtti utolsó pillantás… Jóllehet egészen bizonyosan mindenki mást látott, én mégis szeretném elvinni magammal azt a jóleső érzést, hogy – még ha a látszat sokszor mást sejtet is – mindnyájan, mindenkor, az élet minden területén ugyanaz előtt az Isten előtt vizsgázunk: diákok és tanárok, beosztottak és feljebbvalók, vizsgáztatók és vizsgázók.

Homoki Gyula